V. Rész

Nézőpont: Christian Hyder

Music: Glee - I feel pretty/unpretty

Egész éjjel fent voltam, feküdtem a sötét szobában, egyedül a gondolataimmal. Quinn a vendégszobában aludt. Sokat gondolkodtam az este történteken és be kellett látnom hogy hatalmas idióta voltam de nem csak ma hanem az elmúlt fél évben. Nem foglalkoztam a családommal pedig megérdemelték volna, csak a saját gondjaim voltak fontosak. Szörnyű bűntudat kerített hatalmába és féltem...féltem hogy mindent elveszítek.....Reggel hét óra körül hallottam meg Emma gügyörészését a szobájából, tudtam hogy már fent van ezért kimásztam az ágyból és átsétáltam hozzá. Már a kiságya feletti játékát nézegette miközben vigyorászott ez a látvány az én arcomra is mosolyt csalt. - Szép jó reggelt hercegnőm. - hajoltam le hozzá és az ölembe vettem. - Apa pici angyalkája. - simogattam a hátát, a fejét pedig a vállamra hajtotta. Most tudatosult csak igazán bennem hogy milyen fontos pillanatokról maradtam le hiszen Emma öt hónapos, én pedig már fél éve nem voltam mellettük úgy ahogy kellett volna, még a születéséről is lemaradtam. A lányomat ölelve indultam meg a konyhába, halkan hogy Quinn-t fel ne ébresszem. - Apa megetet, jó lesz? - dajkáltam továbbra is Emma-t miközben egyik kezemmel tartottam, a másikkal pedig a tápszerét készítettem el. Még soha nem etettem meg, nem pelenkáztam, nem...nem voltam mellette, egyfolytában csak a bűntudat gyötört. - Ügyes vagy. - etettem lassan és oda figyelve majd amikor végzett ismét a vállamra fektettem és a hátát simogattam. De közben már hallottam Quinn-t az emeleten motoszkálni, pár perccel később pedig meg is jelent a konyhában. - Jó reggelt. - köszöntem neki halkan. - Jó reggelt. - ismételte majd az ölemben pihenő lányunkra nézett. - Most már átveszem, nyugodtan mehetsz. - vette ki a kezemből Emma-t. - Hová menjek? - kérdeztem értetlenül. - Természetesen oda ahová minden nap menni szoktál.  - kaptam meg a választ. - Nem megyek sehová. - ráztam meg a fejem ellenkezve. - Quinn...- léptem közelebb hozzá. - Megbeszélhetnénk a tegnapit? - kérdeztem halkan. - Kérlek. - tettem hozzá kedvesen. - Nem hiszem hogy van miről beszélnünk, de nem bánom. - vonta meg a vállát. - Felviszem Emma-t, aztán beszélhetünk. - indult meg az emelet felé, én pedig csak bólintottam. Alig pár perc telt csak el és máris visszatért. - Hallgatlak. - nyitotta ki a hűtőt és egy véres tasakot vett ki amit aztán feltépett és inni kezdte. Leült az egyik székre de nem nézett rám, mintha nem is érdekelné amit mondani akarok neki. - Először is szeretném tudni hogy eldöntötted e már hogy...elmész e Cami-val. - ültem le a mellette lévő székre. - Igen eldöntöttem. - bólintott. 

- És? - kérdeztem türelmetlenül. - El akarok menni vele. - a válasza villámként csapott belém, hirtelen azt sem tudtam mit mondjak. - De...- kezdtem bele a mondandómba, ő azonban félbeszakított. - Azt mondtam el akarok menni vele, nem azt hogy el is fogok. - most már végképp nem értettem semmit az egészből. - Sokat gondolkodtam az éjszaka és az elmúlt fél év történései alapján egyértelmű volt számomra hogy a legjobb az lenne ha elmennék. De van valami ami miatt nem tehetem....pontosabban van valaki. Emma miatt nem tehetem meg. Szüksége van az apjára és nem szakíthatom el tőled. Ez az egyetlen ok ami visszatart. - miközben hallgattam őt egy részem örült mert nem megy el, de a másik részem aggódott és félt, hiszen nem saját maga miatt, nem miattunk marad hanem csakis Emma miatt. - És mi lesz kettőnkkel? - kérdeztem. - Nincs rá mód hogy helyre hozzam? - egyik kezem felé nyújtottam hogy megsimítsam az övét, de azonnal elhúzódott. - Nem tudom. - nézett rám bizonytalanul. - De most én kérdezek. - húzta ki magát, egyenesen szembe fordulva velem. - Tudni akarom hogy miért jutottunk idáig. Miért viselkedtél velem úgy ahogy azt szerintem nem érdemeltem meg? Miért lett Mia a fontosabb neked? - a kérdései érthetőek voltak és itt volt az idő hogy őszinte legyek vele. - Rendben. - bólintottam. - Akkor romlott el minden amikor hibrid lettem. Vérfarkasként éltem előtte, már hozzászoktam, számomra az volt a normális. Nem volt bajom a vámpírokkal, de én nem akartam soha az lenni. Aztán ahogy én is az lettem, annyira gyűlöltem magát a helyzetet hogy elkezdtem meggyűlölni a vámpírokat is. És mivel te is egy vagy közülük, nem tudtam a közeledben lenni. - sóhajtottam majd Quinn arcára pillantottam ami különös érzelmeket tükrözött. - Te....te gyűlölsz engem mert vámpír vagyok? - remegett meg a hangja, azt hiszem a mondandóm hatására a kemény külső mögül ismét előtört az a Quinn aki valójában.  Az érzékeny, sebezhető lány. - Nem! Nem, dehogy is. - szabadkoztam azonnal. - Pont ezért nem tudtam a közeledben lenni. Mert a vámpírokat meggyűlöltem de téged szeretlek és ez a kettő így együtt már az őrületbe kergetett. Egyszerűen nem tudtam túl tenni magam azon hogy megváltoztam. Más lettem és mindenért a vámpírokat hibáztattam. De már tudom, hogy hiba volt. Sajnálom. - mondtam őszintén. - Múlt időben beszélsz, ezek szerint már másképp látod a dolgokat? - kérdezte halkan, úgy tűnt mintha megértené és talán még meg is bocsát. - Igen, most már tudom hogy hibáztam. Itt lett volna a helyem, mellettetek. - válaszoltam őszintén. - Miért változott meg a véleményed? - tűrt el az arcából egy kóbor tincset. - Mert szeretlek és tegnap amikor Cami felajánlotta neked hogy vele mehetsz, tudtam hogy elveszíthetlek és ez a félelem rosszabb volt mindennél. Nem tudnék nélküled élni. - simítottam a kezem az arcára, ezúttal már nem húzódott el. - Én is szer...- kezdett bele a mondatba de a telefonom rezgése félbeszakította, rögtön előhalásztam a zsebemből és zavartan néztem hogy ki küldte. - Ki írt? - kérdezte Quinn közben a kezemben lévő telefonra nézve. - Senki. Nem fontos. - ráztam meg a fejem ezzel jelezve hogy ne foglalkozzon vele. - Mia írt neked, igaz? - kérdezte csak azért is firtatva a témát. - Igen, de nem érdekel. - magyaráztam tovább. - Már biztosan hiányol. - húzta el az arcát a kezemtől és felállt, ismét vissza vette a rideg, elutasító stílusát. - Quinn ne csináld ezt. Nem megyek sehová, nem érdekel hogy hiányol e vagy sem. Csak te érdekelsz és hogy helyre hozzam a kettőnk kapcsolatát. - sétáltam utána. - Egy baráttal nem töltünk együtt annyi időt mint amennyit ti töltöttetek együtt eddig. Biztosra veszem, hogy neki te többet jelentesz és még az sem kizárt hogy neked is többet jelent ő mint bármi más a világon. Volt közöttetek valami? - le sem tudta volna tagadni hogy mennyire féltékeny, de ezúttal nem bántam mert ez azt jelentette hogy még mindig érez irántam valamit. És erre már alapozhatok ami kettőnket illeti.

- Édesem, ő az exbarátnőm. Volt közöttünk valami, de az a rég múlt. - mondtam egyre közelebb érve hozzá, miközben már a nappaliban voltunk. - Tudom, hogy az exbarátnőd nem kell emlékeztetned. Én úgy értettem hogy az elmúlt fél évben volt e közöttetek valami? - az újabb kérdése megzavart, nem tudtam hogy jelen helyzetben lehetek e vele teljesen őszinte. Pár másodpercig nem szólaltam meg. - Tudod mit, ne is válaszolj. Most árultad el magad. - idegesen túrt a hajába. - Semmi komoly nem történt, csak....egy...csók. - vallottam be végül. - Te csókoltad meg? - fordult szembe velem. - Nem. - válaszoltam. - De viszonoztad, nem igaz? - faggatott tovább. - Igen, de csak pár pillanatig. Nem jelentett semmit. Kérlek Quinn. - szinte könyörögtem neki. - Most hagyj békén. Kell....kell egy kis friss levegő. - úgy nézett rám mint egy idegenre, láttam rajta hogy ezzel most még jobban megbántottam és csalódott bennem. A következő pillanatban pedig elment, nem mentem utána, bíztam benne hogy majd lehiggad és megbeszéljük.....